Délutáni és kora esti gyalogos, vagy biciklis útjaim során
gyakran haladok el egy társasház garázssor menti oldalánál. Az épületet zömében
immár idős, volt építőipari középvezetők lakják. Látásból ismerem néhányukat.
Rendszeresen tartanak garázsbulikat. Ilyenkor az ősz hajú,
kerek popojú, már öregecske, de még elég jó karban lévő, feszes cicanadrágos
nagyságák megfőzik a férjeknek a pacal-, vagy az őzpörköltet, az urak pedig beszerzik
a tetemes mennyiségű piát.
Az egyik garázsban több asztalt egymás mögé tolnak,
nagykockás terítővel fedik, s kezdődhet a nosztalgiabuli. A falnál lévő szekrény
tetején villognak a nagyképernyős tévé képei. Az öreg fiúk a sarokban lévő
fotelekbe és az asztalnál lévő székekre telepednek, s mehet az emlékező dumaparti.
– - No,
egészségedre komám – mondja minden bizonnyal az ősz halántékú házigazda, az
épület lakója és a vendéglátás céljára alkalmilag berendezett garázs
tulajdonosa. Bevezetésképpen egy féldeci töményet lehajtanak. Emlékeznek arra,
hogy hajdanán milyen ügyesek voltak. Gondolom, a piacinak harmadáért, vagy még
annál is olcsóbban, a selejtáruért járó fizetségért jutottak hozzá a kavicshoz,
a cementhez, a mészhez, a téglához, a gerendákhoz, az ajtókhoz, ablakokhoz,
garázskapukhoz, csaptelepekhez.... Gondolom, a szocialista állami építőipari vállalatnál
dukáló fizetésért munkaidőben szorgoskodtak a melósok főnökeik házának,
lakásának építésén.
– Ez így volt, s faszául megszerveztük, baszd meg – jelentette
ki az egyik öreg vitéz.
– Megfogtuk, amit meg lehetett, élelmesek voltunk, csesszétek meg – szólt a másik pali.
– Tudjátok, mennyibe kerülne egy ilyen lakás, mint a miénk, ha
most építenénk, vagy építtetnénk, vásárolnánk? – vette közbe az egyik volt
művezető. – Több tíz millió forintba.
– Meghiszem azt – hagyta jóvá az egykori építésvezető. – Szegény
fiatalokat nagyon sajnálom. Ha a lányomnak és a vejemnek nem tudtam volna
anyagilag segíteni, talán hajléktalanok lennének, vagy nyakig el lennének devizaadósodva.
– - Egészségedre,
no isten-isten, hukk... – hangzik fel egyre gyakrabban, s emelkednek a pálinkával, a
borral és sörrel teli poharak. Csendül a koccintás, s élvezettel és
megelégedéssel nyelik a piát. Egyre inkább egymás szavába vágnak, hiszen
mindnyájuknak akad mondanivalója.
– Hát, igen. Annak idején szerencsénk volt – örvendezett a
fotelban ülő haver. – De azt hiszem, mi most
is feltalálnánk magunkat, nem lennék olyan élhetetlen faszok, mint a mai
fiatalok nagy része – bízik még most is önmagában egy megtermett volt főnök.
Aztán nótázni kezdenek. A garázs ajtaján a külső, az utcai
sötétség felől árad befelé az egyre hűvösebb levegő. De a bent lévők fütyülnek
rá, hiszen őket már jócskán felmelegítette a forró pörkölt, az alkohol és a kaparj
kurta, neked is jut – mentalitásban gyökerező zsenialitásuk fölött érzett öröm
és büszkeség.
Későre jár az idő. Egy-egy asszony lemerészkedik az emeletről. Tétován megállnak a garázsajtónál és a félfára támaszkodva a helyiségbe lesnek, vajon
milyen állapotban van az ember? Képes maga felcammogni az emeletre, vagy
segítségre lesz szüksége. Mivel háromemeletes az épület, annak idején nem volt
divat liftre gondolni, vagy azt már nem volt alkalmuk lopni, vagy bagóért szerezni.
Lassan tanyát bontanak. A környéket belengi a pörkölt- és az
italmaradék, valamint az utcán elfüstölt cigaretták szaga. Kihuny a fény, a
garázsajtó zárjában fordul a kulcs, majd az erősen becsavarozott laposacélok
találkozásánál kattan a hatalmas lakat füle. Bizony vigyázni kell a komoly
munkával és más módon megszerzett vagyonra.
Szavasztok, megy a baráti és kollégális kézrázás, kézszorítás
és vállveregetés. Jó buli volt. Te, gyakrabban kellene szervezni ilyet – ezzel válnak
el, amikor az emeletre felcaplatván ki-ki a saját lakásába támolyog. Szia-szia,
helló...
Másnap délután ismét nyitva a tegnapi buli helyszíne. A
házigazda a sarokban lévő fotelben árván ül, s bamba arccal nézi a tévét. Talán
várja, megint várja a haverokat, akik ma nem nagyon érkeznek, nem nagyon
gyülekeznek.
Hát igen, bármilyen ügyesek, és élelmesek voltak valamikor,
eljárt az idő fölöttük is, és számukra se ünnepnap mindegyik.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése